Elhangzott Debreceni Református Kollégium kistanácstermében 2019. december 5-én, a Tiszántúli Református Egyházkerület 250 éves Levéltárának szakmai napján, a Kormos László-díj átadásakor
2004-ben végzős teológusként adminisztratív ügyben utaztam Debrecenbe. Mindössze annyi útbaigazítást kaptam, hogy „keresd meg Szabadi Istvánt a levéltárban”. Éjszakai vonatozás után meglehetősen korai órában érkeztem a Kollégiumba, és a fenti utasítást követve kopogtattam Szabadi István vasajtaján, amelyet addig csak a Légy jó mindhalálig lapjairól ismertem. Az útbaigazítás hasznosnak bizonyult, Szabadi István szavára sok ajtó megnyílt, így egy óra múlva már befejezettnek tekinthettük a küldetést. Ekkor még nem bocsátott el, hanem kutatási témáimról kérdezett, és jelezte, hogy mindig szívesen látnak kutatni. Már akkor éreztem, hogy ez nem formális meghívás. Az elmúlt tizenöt évben mindig szívesen látott vendégként léphettem be a TtREL-be. Tizenöt évvel ezelőtt olyan idősebb kollégával ismerkedtem meg, akinek barátságára, intézményvezetői és történészi szakmai segítségére, tanácsára mindig számíthatok.
Szabadi István 1964-ben született Tiszalökön. Felsőfokú tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezte, 1989-ben szerzett történelem–latin szakos oklevelet. Három éven keresztül alma matere klasszika-filológia tanszékén dolgozott az MTA ösztöndíjasaként. 1992-ben szegődött a református gyűjteményügy szolgálatába. 1992 és 1996 között a Nagykönyvtár kézirattárában dolgozott. Ebben az időszakban szerzett doktori címet, és levéltárosi oklevelet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1996-ban kapott megbízást a Kormos László halála után megüresedett levéltárigazgatói állásra. 23 éve ez a fő és elsődleges szolgálati helye.
Szabadi István levéltáros, a szó legteljesebb értelmében. Vezetése alatt a Tiszántúli Református Egyházkerületi Levéltár tovább haladt a Kormos László kijelölte úton. Segedéleteit és forráskiadványait ma Kárpát-medence szerte használják, némelyikük követendő példa, egyetemi tanszékek tananyaga. A levéltár új, impozáns székhelyének berendezése, a költöztetés rekordgyorsaságú megvalósítása is az ő vezetői habitusának köszönhető, amellyel kiválasztja és motiválja munkatársait.
Tiszántúli levéltárosként nemcsak a Debrecenben őrzött anyag custosa, hanem tevékeny részt vállal a történelmi, 1920-ban eredeti kiterjedésének felére csonkított, négy országba került Tiszántúli Református Egyházkerület levéltári örökségének mentésében és feldolgozásában. Fontos szerepe volt a Kárpátaljai Református Egyházkerület levéltárának megalapításában, és mai napig figyelemmel követi az ottani kollégák szolgálatát. Hosszú éveken át szorgalmazta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület levéltárügyének rendezését. Neki is köszönhető, hogy ma jó kezekben van a partiumi levéltárügy, méltó elhelyezést kapott a Nagybányai Református Egyházmegye levéltára, és folyik a gyülekezeti anyagok módszeres digitalizálása. A Békés-Bánáti, három országba szakadt egyházmegye levéltári anyagának egyesítésére is megtalálta a megfelelő szakembert és a szükséges forrást. Mindehhez elengedhetetlen a fenntartó egyház anyagi hozzájárulása, amelynek vezetőit Szabadi István mindig meggyőzi e szolgálat fontosságáról. Illesse köszönet ezúttal a Tiszántúli Református Egyházkerület egykori és mai elöljáróit is! Trianon 100. évfordulójához közeledve fontos hangsúlyoznunk, hogy Szabadi István levéltárvezetői munkája egyik legsikeresebb példája évszázados nemzeti traumánk értelmes, csendes, sallang- és szólammentes orvoslásának.
A magyar egyházi levéltárügy történetének fontos mérföldköve volt az 1993-as év, amikor Kormos László kezdeményezésére megalakult a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete. Szabadi István azon, immár kevesek közé tartozik, akik itt voltak, ebben a teremben az alapításnál. 25 évig volt az Intézőbizottság tagja 1996–1998 között ügyvezető elnöke, 2006–2014 között titkára, 2014–2018 között pedig elnöke az Egyesületnek. Számos fórumon becsülettel és eredményesen képviselte közösségünket.
Mára Szabadi István a református, sőt tágabb értelemben a magyar egyházi levéltárügy kulcsembere. Magánlevéltári szakfelügyelőként rendszeres látogatója és segítője a protestáns és görögkeleti gyűjteményeknek. Kiterjedt szakmai kapcsolathálója van, állandóan tartja a kapcsolatot a Kárpát-medence levéltárosaival, és másoknak is önzetlenül segít a sajátjuk szövögetésében. Mindössze két példa erre. Amikor ez év januárjában a Ráday-kollégiumban őrzött gyűjtemény sérült, azonnal vitte a párátlanító készülékeket Budapestre. Amikor megtapasztalta, hogy megfelelő gépezet hiányában háztartási porszívóval tisztítjuk az iratokat, három napon belül elküldte levéltára egyik porszívóját. A gép azóta is haszonnal forog. Munkásságát az Emberi Erőforrások Minisztériuma 2013-ban Pauler Gyula-díjjal ismerte el.
Jó levéltárosként nemcsak őrzője és gyarapítója a rá bízott anyagnak, hanem kutatója is. 1991 óta publikál magyar és német nyelven tudományos folyóiratokban. A Magyar Tudományos Művek Tárának adatai szerint 134 publikáció köthető a nevéhez. Elsődleges kutatási területe a Tiszántúli reformátusság 16–18. századi múltja. Ezen belül – nem véletlenül – gyakran foglalkozik a világi elitek egyházi szerepvállalásával (maga is aktív gyülekezeti tag), illetve Partium és Erdély kapcsolatrendszerével. Ezen kívül nem idegen tőle 19–20. századi jeles református hittudósok biográfiájával, vagy szervezetek, egyesületek történetével való foglalkozás, illetve a módszeres helytörténeti kutatás sem. Utóbbira szép példa, hogy a Hajdú-Bihar Megyei és Debreceni Honismereti Egyesület titkári tisztségét is betölti. Legfontosabb munkája talán a Debreceni Református Kollégium diáknévsorának, illetve a történelmi Tiszántúl lelkipásztorai 1942-ben írott önéletrajzainak a kiadása. A levéltár kiadványsorozatának, a 22. köteténél tartó Edititiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani-nak szerkesztője.
Szólnunk kell oktatói tevékenységéről is. Hosszú éveken át a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hallgatóinak tanította a latin nyelvet, és a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történeti Intézetében is évekig volt óradó tanár. 2015-ben ugyanott habilitált doktori címet szerzett, 2016 óta pedig a Történeti Intézet teljes állású docense.
Munkásságát talán Sipos Gábor foglalta össze legtalálóbban javaslatához írott indoklásában: „Levéltárvezetői munkája, tudományos kutatói tevékenysége, egyetemi oktatómunkája egyaránt eredményesnek bizonyult az elmúlt évtizedekben, szíves és önzetlen segítségnyújtását sokan megtapasztalhattuk.”
Az elmúlt hónapban több megemlékező előadást is tartottam és mindeniket azzal a mondattal kellett, illett, volt jó befejezni, hogy: „emléke legyen áldott!” Most Istennek hála, élő személyt köszöntünk, így azt mondom: Kedves István! Életed legyen áldott, szolgálati helyed, családod, munkád legyen áldott!
Ősz Sándor Előd
