Elhunyt tagjaink

 Az alábbi oldal a 2008. évi állapotot tükrözi, tehát adatai részben már nem aktuálisak.

Dr. Kormos László (Debrecen)

Dr. Körmendy József (Veszprém)

Rajczi Pál (Veszprém)

Dr. Szalay Pál (Kenderes)

Rády Zoltánné Rácz Katalin (Budapest)

Dr. Kormos László

(Törökszentmiklós, 1919. nov. 30- Debrecen, 1996. aug. 31.)

Tanulmányok: Kormos László Törökszentmiklóson született, 1919 november 30-án. Szolnokon érettségizett, majd a Debreceni Református Kollégium egyetemi internátusában töltötte az 1940-44 közötti éveket, mint a Tisza István Tudományegyetem teológus hallgatója. Teológiai tanulmányai után, illetve azzal párhuzamosan bölcsészetet és jogot is hallgatott. 1948-ban mint lelkész és magyar-történelem szakos tanár hagyta el az egyetemet, 1964-ben történelemből és néprajzból doktorált.

Levéltári munkakörök és egyéb megbízatások: Lelkészi szolgálatait Kunmadarason, Kenderesen, majd Debrecenben végezte. A levéltáros szakmával egyetemi hallgatóként ismerkedett meg, tudását szaktanfolyamokon illetve tudományos kutatóként gazdagította. A Nagykunsági Református Egyházmegyei Fióklevéltár igazgatása után, 1973-ban bízták meg a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár vezetésével. Itt az ő idejében került sor egyházi levéltárak számára példát mutató módon a levéltár raktári egységeinek kialakítására, levéltári ismertetők, segédletek készítésére, önálló forráskiadványok megjelentetésére.

Tudományos tevékenység: Kormos László idején a levéltár egyúttal tudományos műhellyé vált. Szerteágazó érdeklődésű, jellegzetesen gyűjtő típusú szakember volt. Ez a sajátosság tükröződik hagyatékának összetételében is: a több mint 5 iratfolyóméternyi anyagnak csak egyötödét teszik ki a kötetekbe kötött (megjelent vagy publikálatlan) kéziratok, a nagyobb rész mikrofilmek, oklevélmásolatok, pecsétlenyomatok, fényképek és feljegyzések gyűjteménye. Tudományszervező munkájának tanúja az általa létre hívott Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete, melynek ő volt az első elnöke. Munkáját a hazai és a nemzetközi levéltáros társadalom elismeréssel fogadta. Kormos László a magyarországi egyházi levéltárosok elismert, nagy öregjeként vett részt a Nemzetközi Levéltári Tanács Egyházi Levéltári Szekciójának (ICA/SKR) létrehozásában, s lett annak titkára. Tervekkel tele, a pekingi ICA-konferenciára való indulása előtt pár nappal hunyt el, 1996. augusztus 31-én.

Kormos László-díj: A MELTE az egyházi levéltárakban végzett munka elismeréseként 1999-ben Kormos László-díjat alapított emlékére.

Irodalom: Szabadi István: Kormos László (1919–1996). Biográfia — bibliográfia, Debrecen, 1999.

Adatközlés Dr. Szabadi István, 2009. február, szerk. Lakatos Andor

Dr. Körmendy József

(Külsővat, 1911. dec. 12. – Veszprém, 2007. nov. 7.)

Tanulmányok, ösztöndíjak: 1922-23: Bencés Gimnázium, Pápa. 1923-30: Piarista Gimnázium, Veszprém. 1930-35: Hittudományi Főiskola, Veszprém. 1936-37: Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán római- és kánonjogi tanulmányok. 1938: kánonjogi doktor. Ösztöndíjak: 1939: Collegium Hungaricum, Bécs (kutatások Volkra Ottó püspök életéről a Staats- und Hofkammer Archivban). 1982-84: kétszer fél év Rómában, a Pápai Magyar Intézetben.

Levéltári munkakörök: 1972-74: Veszprémi Püspöki Levéltár, levéltáros, 1974-1996: levéltár igazgató, 1991-től nyugállományban. 1997-2007: tudományos főmunkatárs a levéltárban.

Egyéb megbízatások: Káplán 1935: Üllő, Lajosmizse, 1936: Cinkota, 1937: Zalaszentgrót. 1944: tábori lelkész. Plébános 1943: Nyárád, 1961-1991: Felsőörs. 1980: felsőörsi c. prépost. 1947-1959: ker. esperes. 1972-74: püspöki könyvtáros, 1974-1996: könyvtárigazgató, 1986: az egyháztörténeti bizottság vezetője

Díjak: 1992: A magyar műemlékvédelemért díj. 1993: Gizella-díj. 1995: Kodály Zoltán közművelődési és művészeti díj.

Kutatási terület, érdeklődés, publikációk: egyházművészet, egyháztörténet, néprajz. Cikkei jelentek meg különféle folyóiratokban.

Önálló kötetek:

Annatae regni Hungariae provenientibus in Archivo Secreto Vaticano, 1421-1536, Akadémiai Kiadó, Bp., 1990.

Gróf Volkra Ottó ker. János veszprémi püspök élete és munkássága. 1665-1720, Veszprém, 1995.

Tanulmányok a Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei c. kötetekben (10, 15, 17, 18.),

Adalékok a felsőörsi Árpád-kori prépostsági templom kutatásának történetéhez. Naplójegyzetek, (Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára tanulmányok. OMH. Bp. 1998.)

Adatközlés 2003., szerk. Lakatos Andor

Hermann István által írt, a Levéltári Szemlében megjelent nekrológjának szövege a következő:

 

2005. november 7-én, életének 94.évében a veszprémi Szent Ferenc Papi Otthonban elhunyt dr. Körmendy József római katolikus áldozópap, felsőörsi prépost, pápai prelátus. Bár októberben tüdőgyulladás következtében néhány hetet a veszprémi kórházban töltött, mégis orvosaival együtt bizakodtunk felépülésében. A gyógyulás reményével engedték haza, s az otthoni környezet hatására mind testileg, mind szellemileg megerősödött. Mi, kollégái, barátai akkor még nem sejtettük, hogy ez már felkészülés a Teremtőjével való közeli találkozásra.

Körmendy József 1911-ben született Veszprém megyében, a Marcal menti Külsővaton. Apai ágon kisnemesi eredetű családból származott, szülei mélyen vallásos földművesek voltak. Ez az otthonról hozott örökség végigkísérte egész életét. Papi szolgálatának gyökerét édesanyja erős hite, fia hivatásáért mondott imái jelentették. Ugyancsak családi örökségként kapta a múlt iránti érdeklődést. Az idősebb generációknak családjuk eredetéről, szülőföldjük múltjáról elmondott „meséi” — amelyeknek igazáról később levéltári kutatásai során bizonyosodott meg — fordították figyelmét a történelem felé. Középiskolai tanulmányait a pápai bencéseknél kezdte meg, majd hamarosan a veszprémi piaristáknál folytatta. Érettségi után a veszprémi Szent Anna Szemináriumba jelentkezett. 1935-ben Rott Nándor veszprémi püspök szentelte áldozópappá. Már szeminarista éveiben rendszeres látogatója volt a megyei és az egyházmegyei levéltárnak, felszentelése után pedig — minthogy két esztendőt a váci egyházmegyében szolgált — lehetősége nyílt arra, hogy hallgassa a Pázmány Péter Tudományegyetem egyháztörténeti tárgyú stúdiumait, s ezzel párhuzamosan az Országos Levéltárban is kutatásokat folytasson. Ekkor már későbbi doktori értekezésének témáján, gróf Volkra Ottó Ker. János veszprémi püspök (1710–1720) életrajzán dolgozott. Munkáját nagyban segítette, hogy elnyerte a Bécsi Magyar Intézet ösztöndíját is, így lehetőséget kapott az osztrák levéltárakban őrzött dokumentumok megismerésére. Disszertációját 1938-ban védte meg, nyomtatásban azonban csak 1995-ben jelent meg. Az 1940-es évektől kezdődően elsősorban lelkipásztori tevékenységet végzett, a tudományos munka, a történelemmel való foglalkozás azonban búvópatakként, hol háttérbe szorulva, hol felbukkanva, végigkísérte egész életét, hogy majd az 1980-as évektől kezdve ismét főszerepet kapjon. Káplán, később hitoktató Zalaszentgróton, 1943 és 1961 között pedig plébános volt Nyárádon. 1944-ben tábori lelkészként megjárta a keleti frontot, hazatérve esperessé nevezték ki. A kommunista diktatúra számára azonban szálka volt a békepapi mozgalommal szembehelyezkedő, ellenzéki érzelműekkel — többek között Keresztury Dezsővel — baráti kapcsolatot ápoló pap. Megfigyelték, munkáját, ahol lehetett, nehezítették. Baráti körben Jóska bácsi számtalanszor elmesélte életének egyik nehéz pillanatát, amikor a kötelezően leteendő állami esküt az Egyházügyi Hivatal vezetője tőle nem fogadta el. Élő hite azonban hozzásegítette, hogy ilyen helyzetekben is felvállalja hivatását, ha kell, nehéz döntéseket is meg merjen hozni. Amikor a hozzá tartozó Borsosgyőrött állami és egyházi engedély nélkül kápolnát szentelt fel, a kétkedőknek azt felelte, a házat természetesen be fogják zárni, de eljön majd az idő, amikor a templomot újra megnyitják. Tavaly, 2004-ben részvételével szentelték fel a település új kápolnáját. 1961-ben helyezték Felsőörsre. A korábban gazdag plébániára kerülni ebben az időben büntetés számba ment. A prépostsági épületet elvették, a lelkésznek albérletben kellett laknia. Évekig „kosztos lelkész” volt, azaz — mint diákkorában a püspöki palotában — úgy kosztolt plébánosként sorban a híveinél. Megbüntetői nem is sejtették, hogy csak eszközök az Úr kezében, aki meghallgatta szolgája felszenteléskor elmondott kérését, hogy oda kerülhessen lelkipásztornak, ahová más már nem akar elmenni. Odaadását a hívek tisztelete és szeretete kísérte. Harminc évig szolgált Felsőörsön. Élete egyik legfontosabb szakaszának tartotta a falu Árpád-kori templomának helyreállítását. Felsőörsi évei alatt szükségből lett a veszprémi Püspöki Levéltár levéltárosa 1972-ben. Ez a munka visszavezette a történelemhez, a kutatáshoz. 1974 és 1996 között a levéltár igazgatói tisztét is ellátta, vezetésével történt a leggyakrabban keresett sorozatok segédletekkel való ellátása, a kutatási lehetőség kényelmesebbé tétele. Az 1970-es évek végétől kezdődően több elismerésben részesült, de számára a legnagyobb elismerést az 1980-as évek elején elnyert, összesen egy éves római ösztöndíj jelentette. Ekkor — már hetven évesen — fiatalos lendülettel vette fel a tudományos kutatómunka több, mint negyven éve letett fonalát. A Vatikáni Titkos Levéltárban végzett munka mellett művészettörténeti kurzusra járt és olaszul tanult. Ennek az évnek a gyümölcseként 1990-ben jelent meg A magyarországi egyházmegyék javadalmainak annátái (1421–1536) című forráskiadvány a Magyar Országos Levéltár gondozásában. Az 1990-es években ugyan mind lelkipásztorként, mind levéltárosként nyugalomba vonult, de Teremtője haláláig megadta neki a szolgálat kegyelmét. Az utóbbi években minden hónap első vasárnapján Márkón végzett lelkipásztori kisegítő munkát; s minden héten kétszer, kedden és csütörtökön bejött a levéltárba egy kicsit segíteni, tehermentesíteni bennünket. Az október első vasárnapján megtartott szentmisét követően mondta, hogy nem megy többet; hogy miért, nem részletezte. Hittem is neki, meg nem is. Hozzánk, a levéltárba a rákövetkező héten is bejött. Itt lett rosszul, a levéltárból ment a kórházba.

November 12-én kísértük nyughelyére a felsőörsi temetőben. A gyászmisén nem fértünk be a templomba, kiáradtunk, ahogy Jóska bácsi szeretete kiáradt mindnyájunkra.

Rajczi Pál

(Pécs, 1926 – Pápa, 2004. szept. 28.)

Tanulmányok, ösztöndíjak: Gimnázium I-V.o. Kaposváron, VI-VIII.o. Veszprémben, a piaristáknál. 1944: érettségi. 1944-49: Hittudományi Főiskola, Veszprém. 1949: pappá szentelés.

Levéltári munkakörök: 1987: Veszprémi Püspöki Levéltár, levéltáros, 1997: igazgató.

Egyéb megbízatások: Káplán 1949: Nyárád, 1951: Sümegcsehi. Adminisztrátor 1954: Pacsa. Káplán 1954: Nagyatád, 1956: Nagykanizsa, 1959: Vörs, 1959: Pápa. Plébános 1960-62: Nágocs, 1962-64: egyházi szolgálattól államilag eltiltva. Káplán 1964: Külsővat, plébános 1967: Ugod. 1981-1990: kerületi esperes, 1983-1990: pápai főesperes, 1986: tb. kanonok, 1996: székesegyházi kanonok. Jelenleg plébános Ugodon, oldallagosan ellátja Bakönyszücsöt is, ahol 1989 óta a Daganatos Betegek Rehabilitációs Otthonának vezetője.

Publikációk:

A pápai főesperesség egyházlátogatási jegyzőkönyve 1698, in Veszprém megyei múzeumok évkönyve.

Adatközlés 2003., szerk. Lakatos Andor

Hermann István által írt, a Levéltári Szemlében megjelent nekrológjának szövege a következő:

 

Közvetlen munkatársaként is megdöbbenve fogadtuk a váratlan hírt, életének 79. évében eltávozott közülünk, szeptember 28-án éjjel hazatért szeretett Teremtőjéhez kollégánk, barátunk, Rajczi Pál ugodi plébános, a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár igazgatója.

Ismertük megromlott egészségi állapotát, hiszen ebben az évben Krisztus feltámadását kényszerűségből a pápai kórházban ünnepelte, majd nyár végén ismételten itt látogathattuk meg. Ekkor azonban még nem tudtunk egyre súlyosabbá váló betegségéről, vesedaganatáról, amely alig pár hét leforgása alatt testileg elgyengítette, s végül halálát okozta. Betegsége kimenetelét illetően nem voltak kétségei, hiszen több mint egy évtizede lelkivezetője volt a bakonyszűcsi Daganatos Betegek Rehabilitációs Lelki Otthonának, ahol nap mint nap szembesült ezzel a betegséggel. Isten igazságos ítéletébe vetett hitét, jó kedélyét, valamint orvosaiban való bizalmát ennek ellenére sem vesztette el.

Rajczi Pál 1926-ban született Pécsett, családja azonban Nagyberkiben élt. Édesapja és felmenői több generáción keresztül csizmadiamesterek voltak. Kaposváron szentelték pappá 1949-ben. 11 évi káplánkodás után, ami alatt szolgált a veszprémi egyházmegye legkülönbözőbb részein, Nágocsra került plébánosnak. Két év elteltével, 1962-ben azonban az egyházi szolgálattól államilag eltiltották. Ennek okait kutatva előszeretettel mesélt bélyeggyűjtő szenvedélyéről, s az ehhez kapcsolódó perről (!), amikor is államellenes összeesküvéssel vádoltak meg több bélyeggyűjtő katolikus papot. Az eltiltás két esztendeig tartott, ekkor a veszprémi püspökség felsőörsi szőlőjében élt, s többek között az egyházmegye 1963-as schematizmusát készítette el. Ebben az időben ébredt fel a történelem iránti érdeklődése, ami az 1964 után ismét ellátott egyházi tisztségek mellett az egyházmegye levéltárában végzett eleinte alkalomszerű, majd rendszeres munkához vezetett. 1967-ben ismét plébánosi kinevezést kapott, Ugodra került, ahol egészen haláláig szolgált. Emellett 1981-től kerületi esperes, 1983-től pápai főesperes volt 1990-ig. 1996-tól székesegyházi kanonok. A Veszprémi Püspöki és Káptalani Levéltárnak hivatalosan 1987-ben lett a munkatársa, tíz évvel később, 1997-ben pedig igazgatójává nevezték ki.

Levéltárosi munkássága két csomópont körül sűrűsödött. Az egyik, amelyet még a levéltárba való kerülése előtt, az 1960-as, '70-es években megkezdett, a levéltári anyag rendszerezése, kutatási segédletek készítése volt. Neki köszönhető, hogy a leggyakrabban kutatott anyagok, az egyházlátogatási jegyzőkönyvek, az Acta parochialia, a Testamenta parochorum és a levéltárnak még sok sorozata darabszintű mutatóval rendelkezik. Munkásságának másik súlypontja a plébániák veszélyeztetett anyagának felmérése, s lehetőség szerinti begyűjtése. Erre a kérdésre esperesként figyelt fel, amikor látogatásai során tapasztalta a történeti iratanyag mostoha sorsát az egyes plébániákon. Megindította a XIX. századnál régebben keletkezett anyakönyvek összegyűjtését és restaurálását.

E rövid emlékezés nem lenne teljes, ha nem idézném fel néhány személyes emlékeimet is igazgatómról. Fiatal, szinte unokája korú munkatársaként egy kissé bizalmatlan embert ismertem meg benne idekerülésemkor. Bizalmatlant a munkással, s bizalmatlant az emberrel szemben. Mindez azonban nem párosult zárkózottsággal, így nemcsak hagyott, de keresett is lehetőséget a megismerkedésünkre. Beszélgetéseink során kíváncsi volt véleményemre, s előfordult, hogy heves vitába szálltunk a magunk igazáért. A korbéli különbségek ellenére úgy érzem elfogadott munkatársának, s ha visszagondolok az utóbbi hónapok megpróbáltatásaira, azt hiszem, ennél többet jelentettünk egymásnak. Én bizonyosan tudom, hogy nem csak igazgatómat, munkatársamat vesztettem el benne, hanem szegényebb lettem egy igaz emberrel, egy igaz baráttal.

Október 4-én, hétfőn 11 órakor megtelt az ugodi plébániatemplom. Gyászmisére szóltak a harangok. Hívek, rokonok, barátok imádkoztunk a lélekért, és búcsúztunk a testtől. Több százan kísértük utolsó útjára Rajczi Pált, a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár igazgatóját.

Dr. Szalay Pál

(Szatmárcseke, 1931. jan. 23. – Fehérgyarmat, 2008. márc. 11.)

Tanulmányok, tudományos tevékenység: Szalay Pál Szatmárcsekén született, 1931. január 23-án, ahol azonos nevű édesapja több mint ötven esztendeig szolgált református lelkészként. Iskoláit a Debreceni Református Gimnáziumban, majd a Debreceni Református Teológiai Akadémián végezte. Már felszentelt lelkészként Baselben és Münsterben töltött két-két szemeszter, Kolozsvárott védte meg doktori dolgozatát, melyet a klasszikus pietizmus ökumenikus tendenciáiról írt meg. Több mint száz tanulmánya jelent meg hazai és külföldi lapokban, rendszeresen közölt bibliamagyarázattal kapcsolatos és más vallásfilozófiai írásokat.

Levéltári munkakörök, egyéb megbízatások: A levéltáros szakmával Kenderesen ismerkedett meg, ahol Kormos Lászlótól nem csak a lelkészi szolgálatot vett át 1973-ban, hanem az elődje által kialakított Nagykunsági Református Egyházmegyei Fióklevéltár kezelését is. Kenderesi szolgálata nyugdíjazásáig, 2005-ig tartott.

Közéleti szerep: a KDNP megyei alelnökeként oroszlánrésze volt Horthy Miklós kormányzó hamvai hazahozatalának tárgyalásaiban, a temetés előkészületeiben és lebonyolításában. A temetésen együtt szolgált Kocsis Elemér református püspökkel és Seregély István egri érsekkel.

Nyugdíjazása után Fehérgyarmatra költözött, itt élt haláláig, 2008. március 11-ig. Szülei sírja mellé, Szatmárcsekén temették el.

Adatközlés: Dr. Szabadi István, 2009. február, szerk. Lakatos Andor

Rády Zoltánné Dr. Rácz Katalin (1944-2004)

(Nagykőrös, 1944 – Budapest, 2004.)

Nem volt egyesületünk hivatalos tagja, de a Pest Megyei Levéltár munkatáraként rendszeresen részt vett konferenciáinkon, amelyekről több beszámolót is írt a Levéltári Szemle számára. Héjjas Pál által írott nekrológjának szövege a következő:

 

 

Rády Kati – mindenki így hívta a szakmában – korai és hirtelen halála megdöbbenést keltett. Pénteken még elköszönt munkatársaitól, hazatért otthonába. Itt lett rosszul, és életéért az orvosok csak pár napig küzdhettek. Szeptember 5-án meghalt.

2004 októberében lett volna 60 éves. Életének több mint felét – 33 évet – a Pest Megyei Levéltárban töltötte el, ahol az évek hosszú során az egyik legtapasztaltabb levéltárossá vált.

Nagykőrösi születésű volt és bár kora ifjúságától a fővárosban élt, mindig szeretettel beszélt szülővárosáról, ahová rendszeresen vissza-vissza járt.

Rády Kati – egyetemi tanulmányai idejét kivéve – csak levéltárban dolgozott. Gimnáziumi érettségijét követően 1963-1964-ben Budapest Főváros Levéltárában kezdett mint kezelő, majd az egyetem elvégzése után ide tért vissza. 1971. január l-jén áthelyezéssel került segédlevéltárosként a Pest Megyei Levéltárhoz, ahol megszakítás nélkül három évtizedet és három évet töltött el.

Jellemző volt rá a folyamatos tanulás, a rendszeres továbbképzés. 1964-1969 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a történelem-könyvtár szakot végezte el, majd egyike azoknak, akik az elsők között végeztek az ELTE levéltár kiegészítő szakán 1974-ben. Levéltári képesítése ezzel magas szintűvé vált: történelem, könyvtár és levéltár szakos egyetemi végzettséggel rendelkezett. Hosszú évek munkája eredményeként 1985-ben megszerezte a bölcsészdoktori címet is. A Magyar Levéltárosok Egyesületének egyik alapító tagja, majd meghatározó személyisége volt.

Rády Kati a Pest Megyei Levéltárban több funkciót is betöltött. Évekig vezette és kezelte a levéltár szakkönyvtárát, volt kutatótermi felügyelő, részt vett a hungarica-kutatásokban, végzett levéltári rendezéseket. Mindezek következtében széleskörű anyagismeretre tett szert, fiatalabb és kezdő munkatársai gyakran fordultak hozzá tanácsért és ő szívesen osztotta meg velük tudását.

Kollégáin kívül a levéltár kutatói is rendszeresen fordultak hozzá. Bel- és külföldi kutatókkal való jó kapcsolatait bizonyítja az a sok, személy szerint neki dedikált és köszönő sorokkal ellátott tanulmány és kiadvány, amelyeket az elmúlt évtizedek alatt halmozott fel levéltári szobájában.

Az együtt eltöltött évtizedek mély nyomokat hagytak a kollégákban is, emléke a levéltár falai között tovább él. Szívesen mesélt levéltári történeteket legendás elődökről, szakmai tapasztalatokról, amelyeket mindnyájan szívesen hallgattunk. E történeteknek immáron ő is szereplője lesz, mert meghatározó résztvevője volt annak a közösségnek, amelyben életének nagyobb részét eltöltötte, és ahol emlékét kegyelettel megőrizzük.

Héjjas Pál, in Levéltári Szemle 54(2004):3, 95.