Éppen 100 éve történt, hogy a Tanácsköztársaság intézményrendszere 1919. május végén államosította a kalocsai jezsuita gimnáziumot és annak Stephaneum elnevezésű konviktusát. Levéltárunk e hónapban bemutatásra kerülő kincse egy vékony kéziratos kötet Lafranco István jezsuita, kalocsai konviktusi prefektus naplójegyzeteivel, amely ezeket az eseményeket első kézből tárja az olvasója elé. A JTMR Levéltárban őrzött dokumentum Szittyay Dénes SJ gyűjteményében maradt fenn „A kalocsai Kollégium feloszlatása 1919-ben a kommunizmus idején” címmel, a javítások jellege alapján azonban minden bizonnyal a szerző saját kezűleg írt példányának utólag összefűzött, bekötött és címmel ellátott változatáról van szó.

Lafranco István

Lafranco István 1895. július 25-én született, 1914. szeptember 7-én lépett be a Jézus Társaságba. Noviciátusát Nagyszombatban töltötte 1914–16 között, majd 1917–18-ban Innsbruckban elvégezte a filozófia két évfolyamát. 1919-ben Kalocsán a konviktus egyik prefektusa lett, ilyen minőségben írta meg az itt bemutatandó naplóját. 1919 nyarán a Tanácsköztársaság idején Innsbruckba menekült, ahol 1920-ban befejezte filozófiai tanulmányait. 1920–22-ben újra kalocsai prefektus lett, ekkor (1920) toborozta a Zrínyi-gárda nevű erkölcsvédelmi ligát a 8. osztályos kalocsai diákokból, melyet Csávossy Elemér SJ akkori kalocsai jezsuita tanár, a Stephaneum főfelügyelője is támogatott. Lafranco azonban ezt követően kilépett a rendből.

Doktori címének megszerzése után, 1931–39 között egy havonta megjelenő, katolikus gazdasági, egyházi és társadalmi szemlét adott ki Összetartás címmel, az Összetartás Szövetség lapjaként. Érdekes, hogy ugyanez volt a címe egy Kalocsán, 1919–1921-ben a Kalocsai Néplap által kiadott füzetsorozatnak is, amelyben többek között Csávossy Elemér munkái is megjelentek. 1940-ben Lafranco az „Összetartás Gazdasági Szövetkezet” Keskenyfilm Szolgálatát (Budapest VIII. kerület Rökk Szilárd utca 37.) vezette szövetkezeti igazgatóként. Ilyen minőségében írta meg Jámbor Dezsővel közös művét, a Keskenyfilm ABC-t 1941-ben. 1945-ben az ugyanitt székhelyét tartó Magyar Keskenyfilm Szövetség „Amatőr szakosztályának” élére került egy évre. 1944-ben részt vett Raoul Wallenberg zsidómentő akcióiban irodájának a Svéd Vöröskereszt rendelkezésére bocsátásával, amiért cserébe diplomáciai védelmet is kapott.

A Társaság elhagyása után megnősült, feleségével Szudits Erzsébettel két fiuk született, Károly és István, akiktől összesen három leány- és egy fiúunokája volt. 1969. április 21-én halt meg, a rákoskeresztúri Köztemetőben temették el. Lelki üdvéért a Mária utcai Jézus Szíve templomban mutattak be szentmisét április 25-én. Nővére Lafranco Margit (1892–1945) a Jézus Szíve Társasága (Népleányok) társalapítója, majd vikáriája volt 1945-ben bekövetkezett tragikus haláláig.

1919 májusa és júniusa a kalocsai jezsuiták számára

Részlet Lafranco István naplójegyzeteiből

A Tanácsköztársaság 1919. márciusi megalakulásától fogva a kalocsai diákság csendes és passzív ellenforradalmi lelkülettel folytatta tanulmányait az új rendszer szemében ártalmas intézményben. Nemzeti színeket viseltek, a vörös zászló alá nem álltak be, a marseillaise dallamát szándékosan hamisan játszották, diáktanácsot nem alapítottak, sőt egyikük május 1-jén ironikus beszédben „éltette” a kommunizmus eredményeit. A vörösök már április végén házkutatást tartottak a konviktusban és a kollégiumban fegyvereket keresve, de megígérték, hogy a tanév végéig zavartalanul folytatódhat a tanítás. Ez gyakorlatilag így is történt, azzal az apró különbséggel, hogy Kunfi Zsigmond népbiztos megbízásából a tanítást már május végén be kellett szüntetni, a bizonyítványokat azonnal kiadni. Lafranco május 23-án ebédkor búcsúbeszédet mondott a konviktus diákjainak. A fiúk és a még fel nem szentelt jezsuiták nagy része aznap este Kalocsáról titokban távozva hazament, kivéve a szerbek által megszállt déli területek lakóit, az atyák pedig a kényszernek engedve átadták az intézetet. A kalocsai és az ott rekedt diákoknak azonban folytatódott a tanítás, kommunista szellemben, legalább névleg kommunista tanárok által, de az ifjúság folyamatos ellenállása, gúnyolódása mellett. A rendházba zárt atyákkal együtt végül június 30-án léphették át a szerb demarkációs vonalat és térhettek haza otthonaikba, egész addig végig kellett nézniük a fehér felkelés, majd a vörös terror akasztásokban bővelkedő eseményeit. A Tanácsköztársaság augusztus 1-jei bukása révén azonban októberben újraindulhatott a jezsuita oktatás és nevelés Kalocsán.

Lafranco naplójegyzetei

Lányi Ede SJ: Vörös naplóm. Pécs, 1919.

A levéltárunkban található feljegyzések mellett az 1919-es kalocsai eseményekről Lányi Ede: Vörös naplóm (Pécs, 1919. „Szebb Jövő” 6–7. szám) c. műve, valamint a konviktus folyóiratának 1919 decemberében megjelent száma (Stefáneum 27 (1919) 4–13.) is beszámol. Lafranco István naplója azonban némiképp eltér ezektől mind tartalmában, mind stílusában. Egyfelől nem kifejezetten a kalocsai eseményeket, hanem személyes történetét mondja el 1919. május végétől június közepéig, melynek nagyobb része kalandos meneküléséről szól. Életkora miatt ugyanis fennállt a veszély, hogy besorozzák a vörös hadseregbe, de jezsuita volta miatt is volt félnivalója, így elöljárói bíztatására Jánosi (Janicsek) József SJ, későbbi budapesti egyetemi tanár és Herpy Károly SJ, későbbi kínai misszionárius társaságában Kalocsáról Budapestre, majd Győrön és Hegyeshalmon át Pozsonyligetfalura szökött. Mivel a cseh megszállás alatt álló Pozsonyba kockázatos lett volna átkelni, csomag nélkül éjjel Nemesvölgyön át Bécsbe, végül a kalksburgi jezsuita kollégiumon át Innsbruckba utazott. A Kalocsán történtek közül előbb az intézmény sietős kipakolásáról és elhagyásáról írt a naplójában, majd pár nappal később a kommunista tanárok működéséről, az ott maradt fiúk helytállásáról is beszámolt, ugyanis menekülés közben Budapestről a szerb határon való átkelés tervével rövid időre újra visszatért Kalocsára.

Csávossy Elemér: Vihar után. Stefáneum 27. sz. (1919. december)

A máshol is olvasható eseményeket tehát Lafranco előadásában alulnézetből, a hétköznapok szintjén láthatjuk. Személyes hangú, gyakori önreflexióval megírt sorai érzelmeibe is betekintést engednek, miközben stílusa egy párbeszédekkel is tarkított ifjúsági kisregényre emlékeztet. Zsidóellenes kiszólásaiból látszik, mennyire azonosította a kortárs közvélemény a Tanácsköztársaság szinte anarchikus bolsevizmusát a zsidósággal. Lafranco a naplója megírásakor még határozottan jezsuita akart lenni, ennek számos helyen hangot is adott („undorodom a világi élettől, civil ruhától”). Nem véletlen tehát, hogy Kalocsára visszatérve lelkesen vetette bele magát újra a konviktusi prefektus feladataiba és szervezte meg a Zrínyi-gárdát hazája szeretetétől fűtve.

Siptár Dániel