- december 8-án a magyar állam a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának hivatalos jogi státuszát – majdnem 40 év után – ismét elismerte. 40 év alatt sokféle vihar tépázta meg és szórta szét a provincia tagjait, a kommunizmus ideje alatt mindvégig Magyarországon élő szerzetesek a Sectio I., a 40-es és 50-es években külföldre menekültek pedig a Sectio II. tagjaiként működtek. Ekkor, 1989-ben 67 jezsuita tartozott a Sectio I-hez, 96 pedig a Sectio II-höz. A következő év novemberében P. Nemesszeghy Ervint nevezték ki tartományfőnöknek, és a két viceprovincia egyesült. 1950-ben 417 jezsuita tartozott a Magyar Rendtartomány közösségéhez. 1990-ben 163-an voltak.
De milyen is volt 1990-ben, 30 éve a jezsuita rend Magyarországon? Mit jelenthetett a szerzetesek számára a rendszerváltás, és miként épült fel újra a Rendtartomány? Mivel járt a viceprovinciák egyesítése, honnan indult és merre akart tartani a közösség? Ha ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat, érdemes még messzebbre visszapillantani. Most induló sorozatunk első részeként megvizsgáljuk, hogy mi minden történt a jezsuitákkal Magyarországon 1950 után. A későbbiekben kitekintünk majd a Sectio II. történetére. Legvégül szeretnénk rekonstruálni az 1990-es helyzetet.
Sectio I.: a kommunista diktatúrában[1]
– Meddig csinálják ezt? – vallatta Tamás János provinciálist a politikai rendőrség 1955-ben. – Itt van a Tüll, itt van a Csávossy, itt van a Pálos, itt van maga is! Meddig csinálják még!?
– ‘Meddig két jezsuita lesz az országban. Egyik elöljáró, másik alattvaló – hangzott a tartományfőnök válasza.[2]
Tamás János
A fenti párbeszédre 1990-ben emlékezett vissza P. Tamás János. A kérdés, amelyet az államvédelem nekiszegezett a provinciálisnak, természetesen nem azt firtatta, vajon mennyi időnek kell eltelnie, amíg a jezsuiták feladják a gyakorlatot, hogy a rendre bebörtönzött tartományfőnökök hatáskörét valaki mindig átveszi. Inkább némi értetlenkedést takar, kifejezi a méltatlankodást és bosszankodást afölött, hogy a közösség éléről hiába távolítják el a vezetőt, mert a tisztséget valamelyik rendtag rögtön újra betölti. A válasz pedig nem öncélú cinizmusból vagy hősiességből születik, hanem a Társaság sajátos struktúrájára utal. A fenti párbeszéd azt a helyzetet tükrözi, hogy az államhatalom a magyarországi jezsuiták intézményi és közösségi létének megszüntetésére törekszik, a megsemmisítés viszont csak akkor érhető el, ha minden rendtagot bebörtönznek vagy elpusztítanak. Az igyekezet eredményeképp 53 jezsuitát ítéltek el összesen 1067 év börtönre.
Hogyan alakította a kommunista diktatúra a magyarországi jezsuita közösség életét, működési stratégiáit, identitását? Ezt a kérdést legjobban úgy tudjuk megközelíteni, ha az államhatalom részéről gyakorolt nyomást és hatásokat valamint az arra adott válaszokat számba vesszük és megértjük. A történet 1945–1965 közötti szakaszát a közelmúltban Bánkuti Gábor dolgozta fel, nagyszerű könyvében precízen és megrendítően meséli el a Társaság viszontagságait, és nagy szakértelemmel tárja fel a Rend és az államhatalom viszonyát.[3] Mihalik Béla, Levéltárunk egykori igazgatója pedig az ötvenes évek és főként 1956 eseményeit ismerteti tanulmányában.
A szerzetes, a haszontalan állampolgár
A szocialista állam a magyarországi szerzetesrendek, köztük a Jézus Társasága felszámolására törkedett. A szerzetesek társadalmi tevékenységeit – az oktatásban, egészségügyben, szociális szférában végzett munkáját – az általuk fenntartott és működtetett intézmények államosításával megszüntette, és a szerzetesek ellen ilyen vagy olyan ürüggyel több hullámban eljárást indított. Mivel közösségként a szocialista országépítésben így nem kaptak szerepet és haszontalanná váltak, egzisztenciájukat indokolatlannak ítélték. 1950-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa néhány kivétellel a működési engedélyüket törvényerejű rendelettel megszüntette. Ezekkel az eljárásokkal a szerzetesrendeket elsősorban mint intézményeket iktatták ki a társadalom szövetéből.
Csávossy Elemér
Ez természetesen nem jelentette a pusztulást. A jezsuiták tartományfőnöke, P. Csávossy Elemér határozott utasításokkal igazította el rendtársait ebben a visszás helyzetben: a szerzetesi létállapot megőrzése az Istennel való szoros egyesülésben lehetséges, a lelki dolgok pontos végzése, a szerzetesi hármas fogadalom – szegénység, tisztaság, engedelmesség – megtartása az államhatalom intézkedéseitől függetlenül gyakorolható. P. Csávossy a püspöki kar felé is megfogalmazta és egyházjogilag is megalapozta, hogy a törvényerejű rendelet ellenére tulajdonképpen semmi sem változott. A külső formák, keretek jelentette megkötöttségek ellehetetlenedtek, de ez nem érinti a dolgok lényegét és valóját. Kifelé tehát a jezsuiták “alkalmazkodtak”, és a következő szerepköröket töltötték be: kétkezi munkás, rab, lelkipásztor, kántor, sekrestyés, plébániai adminisztrátor, szociális otthonok lakója vagy dolgozója. A szocialista társadalomban mindvégig marginalizált helyzetben maradtak. Apostoli munkájukat a rendtagok bujkálva, sok-sok veszély közepette végezték, titokban mégis képezték a novíciusokat, lelkigyakorlatokat adtak, és lelki beszélgetésekkel kísérték azokat, akik megkeresték őket.
Állam az egyház ellen
A szocialista állam a katolikus egyházat, annak tanításait és a vallásgyakorlatot is üldözte. A marxizmus ideológiai alapjain működő hatalom leginkább ateizmusa okán igyekezett felszámolni a népek ópiumának tartott vallásosságot, az egyház intézményeit pedig azért akarta szétrombolni, mert a proletariátussal ellenséges osztályok szövetségesének tartotta őket. Az ideológia és a gyakorlat között azonban igen nagy volt a távolság. A békepapok esetében például a katolicizmus elég jól tolerálható eszmerendszernek és vallásgyakorlatnak bizonyult. A békepapi mozgalmat leginkább azért hozták létre, hogy a katolikus egyházon belül a megosztottságokat elmélyítsék. 1951-ben létrehozták az Állam és Egyházügyi Hivatalt, ezzel megszervezték a hatékonyabb felügyeletet. Az 50-es évek végére pedig megerősödött az állami invesztitúra megvalósítására való törekvés. Főként a hatvanas évektől már nem a megsemmisítés volt a cél, hanem az egyházi struktúrák, viszonyok és a hierarchia átformálása a kommunista diktatúra képére és hasonlatosságára.[4]
Pálos Antal
1954-ben P. Pálos Antal Jámbor Mike bencés szerzetessel kidolgozta a Missziós egyház létrehozásának tervét. Az illegálisan létező szerzetesek és papok működését segítette volna ez a katakombaegyházként az álltamtól semmiben sem függő szervezet. „A törvényes hierarchia, kezdetben félelemből, most már szakadásból semmi közösséget nem vállal az elbocsátott szerzetesekkel és egyházmegyei papokkal.”[5] A jezsuiták a hivatalos magyarországi egyházi kereteken kívül rekedtek. A Rend intézményes struktúráinak felszámolása pedig fontos állambiztonsági feladatnak számított azok után is, hogy a működési engedély megvonásával, a jezsuita művek felszámolásával a szervezeti keretek megszűntek.
Intézmény alatt itt most rendszerbe szerveződött szabályok összességét és működését, a kapcsolódó cselekvéseket és szimbolikus jelentéseket értem leginkább, struktúrán pedig a tartós viszonyokat. A Társaság strukturális alapját Szent Ignác Rendalkotmánya[6] jelenti. A viszonyokat az engedelmesség gyakorlata által fenntartott szigorú hierarchia szabályozza, a hatalomgyakorlást olyan előírások működtetik, amelyek megakadályozzák az egyéni ambíció és dicsvágy érvényesülését. Az elöljáró-alattvaló kapcsolat a szerzetesrend egyik alapvető strukturális eleme, ezért mondta P. Tamás, hogy amíg két jezsuita létezik, azok reprodukálják ezt a köteléket, és ezáltal is fenntartják az intézményt. De ezen felül a Társaságban nem csak a hierarchikus viszonyok, hanem a rendtagok egymással és rendfőnökükkel való kölcsönös egysége is szabályozott, és a szétszórtan működő jezsuiták közösségi létének több évszázados gyakorlata van. A Társaság szelleméhez, a rendalapító lelki örökségéhez a Magyarországon élő rendtagok is erősen ragaszkodtak. Ezért (is) volt lehetséges, hogy a jezsuiták „Rendi kereteiket illegálisan csaknem teljesen újjászervezték.”[7] Az államvédelem által keletkeztetett dokumentumokban egyértelműen őket emelik ki, mint akik külső keretek nélkül is őrzik és tartják a kapcsolatot.[8]
Tömeg vagy közösség
A klerikális reakció elleni harc zsánerébe 1950 után a jezsuita tulajdonképpen igen abszurd módon illeszkedik bele. Valójában a magyarországi katolikus egyházon belül reális szerepe, hatalma nincs. Haszontalan állampolgár, a rendi kötelékeket mindig szorgalmasan újrateremti, de sem anyagi, sem társadalmi bázisa nem elegendő ahhoz, hogy az állam ellen szervezkedni tudjon. Valójában az állam ellen szervezkedni nem is akar, mégis kifejezetten veszélyes.
Kollár Ferenc
Amíg a Rákosi-diktatúrában az egymást követő letartóztatások voltak jellemzőek, addig a Kádár-rendszer leginkább a közösség ellen indított támadást. Ezt az alábbi két történet igen jól illusztrálja. Az első már korábban, 1955-ben elkezdődött. Ekkor P. Kollár Ferenc lett a magyarországi jezsuiták elöljárója. Az illegálisan működő szerzetesközösség megsemmisítését azzal gondolta kivédeni, hogy beleegyezett a politikai rendőrséggel való együttműködésbe. Beszervezésének tényét rendtársai felé egy évvel később titokban feltárta. Az állambiztonsági elemzők P. Kollár tevékenységéről 1965-ben megállapították, hogy ügynökként „már kezdetektől fogva a jezsuiták ellenséges cselekményének leplezésére” [9] törekedett.
Rózsa Elemér
A második a Rózsa Elemér jezsuita atya és társai ellen 1965-ben indított per története. P. Rózsáék még 1949-50-ben alkották meg a világszolidarizmus koncepciót, az individualista és kollektivista társadalmi és gazdasági renddel szembeállították a keresztény társadalmi-gazdasági rendet. A politikai rendőrség ezt az elméletet olyan programmá léptette elő, amely összetartja és mozgosítja a klerikális reakció tagjait. A nemlétező konspiráció vezetőiként a jezsuitákat képzelték el.
Az 50-es évek végétől a Belügyminisztérium „egyházi reakció” elhárításával foglalkozó alosztálya a katolikus kisközösségekben látta meg az ellenséget, ezeket a csoportokat megfigyelték, majd 1961-ben házkutatásokkal és letartóztatásokkal léptek fel ellenük. Ekkoriban főként a szervezkedésként és összeesküvésként értelmezett keresztény közösségi lét számított veszélyesnek. P. Kollár beszervezése vagy P. Rózsáék fiktív mozgalmának vádja ebben a keretben is értelmezhető. Vagyis olyan küzdelemként fogható fel, amelyet a közösség az atomizált társadalom és elszigetelt tömegember-egzisztencia ellen folytatott azzal, hogy közösség akart maradni.
Milyen örökséget hoztak magukkal a Sectio I. tagjai? Az illegalitásban formálódott szerzetesi identitást – a belső szerzetesség értelmezési formáit. A rendi struktúrák szélsőséges körülmények között való újraszervezésének és működtetésének a tapasztalatát. A rendkívül leleményes módon kitaposott, egymáshoz vezető ösvények és útvonalak „térképét”, a közösséget újra és újra megteremtő cselekedetek kollektív emlékét és lenyomatát.
Szokol Réka
[1] Köszönöm Bánkuti Gábornak, Koronkai Zoltánnak és Siptár Dánielnek, hogy a kéziratot elolvasták és véleményezték.
[3] Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története 1945-1965. Budapest, 2011, L’Harmattan–JTMR–ÁBTL.
[4] Kálmán Péter Peregrin OFM: A Magyar Katolikus Egyház helyzete a kádári egyházpolitika első éveiben a teológiai összefüggések tükrében. Doktori disszertáció. (https://btk.ppke.hu/uploads/articles/7429/file/K%C3%A1lm%C3%A1n%20P%C3%A9ter%20Peregrin_disszert%C3%A1ci%C3%B3.pdf. Utolsó letöltés: 2020.05.15.)
[5] Bánkuti: Jezsuiták…, 128. p. (ÁBTL 3.1.9 V-129284/1 Tamás János és társai. A magyarországi jezsuita rend ellenforradalmi tevékenysége a felszabadulás óta (dátum nélkül). 76.)
[6] Jézus Társaságának Rendalkotmánya a 34. Általános Rendgyűlés jegyzeteivel és ugyanezen Rendgyűlés által jóváhagyott Kiegészítő Szabályok. Budapest, JTMR, 1997.
[7] Bánkuti: Jezsuiták…140. p.
[8] Bánkuti Gábor szíves közlése.
[9] Bánkuti: Jezsuiták… 160. p.
