 |
A magyarországi evangélikus egyház története [ Bibliográfia ] |
Az iratállomány leírását lásd a magyarországi egyházi levéltárak közös segédletében
A magyarországi evangélikus egyház története
A Magyarországi Evangélikus Egyház a hazai protestáns egyházak közül a lutheránus hagyományt képviseli. A reformáció kezdetét jelentő 1517-es dátum, mikor Luther Márton közzétette wittenbergi tételeit, lényegében az evangélikus egyház születési dátuma is. Magyarországon, főleg a németlakta városokban gyorsan terjedtek a lutheri eszmék, amit a mohácsi vész utáni viszonyok is elősegítettek. Az evangélikusok számára zsinórmértékéül a Melanchthon által írásba foglalt 1530-as ágostai hitvallás szolgált. Erre utalt az egyház korábbi elnevezése is: Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház.
A protestáns egyházszervezet kiépítése az augsburgi vallásbékét (1555) követően indult meg. Az első magyarországi evangélikus hitvallások a felvidéki német városokban keletkeztek: Confessio Pentapolitana (1549, északkelet-magyarországi városok), Confessio Heptapolitana (1559, Garam-vidéki bányavárosok), Confessio Scepusiana (1569, szepesi városok). A különálló evangélikus egyházszervezet létrejötte azonban évtizedeket vett igénybe, mert az nemcsak a katolikusoktól, hanem a többi protestáns irányzattól való elhatárolódást is jelentette. A reformátusoktól való szétválást az 1591-es csepregi kollokvium véglegesítette. A protestáns egyházak politikai-jogi elismerését az 1606-os bécsi békét követő 1608-as országgyűlési törvények jelentették. Thurzó György evangélikus nádor kezdeményezésére az 1601-es zsolnai és az 1614-es szepesváraljai zsinat hozta létre a felvidéki evangélikus egyházszervezetet, a szuperintendenciákat (ezek a mai kerület és egyházmegye közötti fogalom voltak).
A főleg Nyugat- és Észak-Magyarországot érintő ellenreformáció következtében az evangélikusságot óriási veszteségek érték: a 17. század végére az egyház működése teljesen visszaszorult, volt, mikor egyetlen szuperintendens működött az egész országban. A Thököly-szabadságharc idején az 1681-es artikuláris helyek kijelölése, majd a Rákóczi-szabadságharc korában az 1707-es rózsahegyi zsinat során tudták némileg újjászervezni az egyházat. A 18. századi folytatódó ellenreformáció azonban továbbra is jelentős veszteségeket okozott, az egyház működése erős korlátok közé volt szorítva (például a szuperintendensek nem vizitálhattak).
A protestáns egyházszervezetet a II. Carolina Resolutio (1734) szabályozta, amely négy-négy egyházkerület létét ismerte el a két protestáns felekezet részére. Az ekkor létrejött négy evangélikus egyházkerület elnevezésében 1952-ig fennmaradt: a Bányai (középső Felvidék, Duna-Tisza köze, Tiszántúl déli része, Dél-Magyarország), a Dunántúli, Dunáninneni (nyugati Felvidék), Tiszai (keleti Felvidék). Az egyház fenntartása, a vallási sérelmek kezelése, az ellenreformációs törekvések ellensúlyozása terén jelentős szerepe volt az evangélikus nemességnek és a vezető polgárságnak. Ezért jött létre a kerületeket vezető szuperintendensek mellett a világi vezetők, a felügyelők intézménye. Ezeket a funkciókat a Radvánszky, Prónay, Zay és Podmaniczky családok töltötték be, ők patronálták az egyház működését. 1758-ban megjelent a négy egyházkerület összefogásának igényeként az egyetemes (országos) felügyelő intézménye is. Az első felügyelő báró Zay Péter volt (1758–1788). Ebbe az egyházszervezetbe a történeti Magyarország Erdély nélküli területeinek evangélikusai tartoztak, majd 1867 után az erdélyi magyar evangélikusok egy része is.
II. József császár 1781-es türelmi rendelete valóságos újjászületést jelentett az evangélikusok számára. A gyülekezetek jelentős része ekkor éledt újjá, megindulhatott a rendezett egyházi élet, a szuperintendensek visszakapták a vizitálási jogot, a gyülekezeti anyakönyvek és írásbeliség is jórészt ekkor indul (újra), templomok épülnek, gyülekezetek alakulnak. Az 1791-es pesti zsinat egyházjogi téren is újjászervezte az egyházat. A reformkor és a szabadságharc idején az evangélikusok jelentős aktivitást mutattak (Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Görgey Artúr). Az 1848:20.tc. a protestáns egyházak egyenjogúsítása terén jelentős mérföldkövet jelentett.
A vesztett szabadságharc után az evangélikus szuperintendenseket és egyháziakat is elérte a megtorlás. Az abszolutizmus állami felügyelet alá helyezte az evangélikus egyházszervezetet, a szuperintendensek helyett államilag jóváhagyott adminisztrátorok vezették a kerületeket. Az 1859-es protestáns pátens birodalmi szempontból próbálta újjászervezni az evangélikus egyházat, de az egyház autonómiáját védők ellenállásán ez a törekvés meghiúsult. A dualizmus évtizedeiben lépésről-lépésre előrejutott a protestáns egyházak egyenjogúsítása: a szuperintendensek immár püspökként részt vehettek a felsőház ülésein. Az 1891/1894-es zsinat új egyházi alkotmányt hozott, de a szlovákok ellensúlyozására átalakította a kerülethatárokat.
A Trianon utáni építkező munkát Kapi Béla dunántúli és Raffay Sándor bányakerületi püspök neve fémjelezte. 1923-ban Sopronban megindult az egységes evangélikus teológia, mint a pécsi egyetem fakultása. Egyháztársadalmi egyesületek, diakonisszák és az ébredés élénkítette fel az egyházi életet. 1923-tól az Üllői út 24. szám alatti egyetemes székházban létrejött az egyetemes felügyelői iroda, a mai Országos Iroda elődje. Az 1934–1937-es zsinat megújította egyházi törvénykönyvet, melynek következtében a kerületek központjai állandósultak: Bányakerület: Budapest, Dunántúl: Győr, Tiszai: Nyíregyháza, Dunáninnen: Balassagyarmat.
A II. világháború utáni kommunista egyházüldözéssel szemben elsősorban Ordass Lajos püspök (1945-től bányakerületi püspök) szállt szembe, akit 1948-ban Rákosi utasítására koncepciós perben börtönbüntetésre ítélnek. 1952-től megszűnt a négy kerület, helyette Északi és Déli kerület létesült, melynek élére az állammal együttműködő Vető Lajos és Dezséry László püspökök álltak. 1955–1958 között Ordass Lajos második püspöksége különös kegyelmi korszak volt az egyház számára, de a megújulást az ÁEH vezényelte visszarendeződés követte. Ordass püspököt másodszor is megfosztották tisztségétől, belső visszavonultságban élt haláláig, 1978-ig. A három évtizedig 1958-tól 1987-ig működő Káldy Zoltán püspök kora az állammal való együttműködés jegyében telt, a diakóniai teológia a szocializmussal együttélő egyház ideológiája lett.
Az evangélikusok létszáma az ország lakosságának arányaihoz képest az utóbbi évszázadokban fokozatosan csökkent: 1790-ben 855 ezren (8,6%), 1910-ben 1.340 ezren (6,4%) voltak, ez utóbbiból 222 ezer volt az erdélyi szászok létszáma. Trianon elsősorban a felvidéki területek elvesztése miatt jelentett veszteséget az evangélikusoknak. A három evangélikus teológiából (Sopron, Pozsony, Eperjes) kettő az új Csehszlovákia területére került. A Csonka-Magyarországi evangélikus létszám 1920-ban: 497 ezer volt (6,2%). A II. világháború után a németek kitelepítése és a szlovák áttelepülés jelentett érzékeny veszteséget. 1949-re a létszám 482 ezerre csökkent (5,2%). De a legdrámaibb változást az utóbbi fél évszázad mutatja: 2001-ben már csak 304 ezer evangélikust talált a statisztika, ami 3%-ot jelent. A szocializmus évtizedei alatt tehát „eltűnt” az evangélikusok 37%-a, ami jóval magasabb mint pl. a reformátusok 19,5%-a, ill. a római katolikusok 15,2%-a.
Az evangélikusok térvesztésének egyik fő oka, hogy az evangélikusság szinte az egész országterületen szétszórtan található meg. A szórványhelyzet, a vegyesházasságok, elfogyó kis gyülekezetek meggyorsítják a nagyfokú létszámcsökkentést. A történeti Magyarországon elsősorban a Felvidéken ill. Erdélyben voltak olyan megyék ahol az evangélikusok aránya jelentős volt: Turóc (49,6%), Liptó (40,5%), Brassó (42,4%), Nagy-Küküllő (41,9%). A mai Magyarországon 2001-ben a következő régiókban volt magasabb az arány: Nyugat-Dunántúl (Győr, Vas, Zala), 5,3%), Dél-Alföld (Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, 4,9%), és Közép-Dunántúl (Fejér, Komárom, Veszprém, 3,2%).
Az evangélikusok egyik fő jellegzetessége a többnyelvű, többnemzetiségű jelleg: szlovákok, németek és magyarok egyaránt megtalálhatóak az egyháztagok között. Ez sajátos és érdekes kulturális-politikai-társadalmi helyzetet teremtett az egyházon belül: a jelentős nyugat- és észak-magyarországi német jellegű városok polgársága magasszintű iskolákat hozott létre, ami az evangélikus műveltség magas szintjét eredményezte. A 19.század első felében a kelet-közép-európai nemzeti ébredés korában a magyarországi szlovákok nemzeti mozgalma nagyrészt az evangélikus lelkészek, értelmiség köréből került ki. A létszámokat tekintve 1880-ban 39,6% szlovák, 35,1% német és 23,4% volt a magyarok aránya az evangélikusokon belül. Ez az arány 1910-re nagyjából egyharmad arányra egyenlítődött ki: 34,6% szlovák, 31,4% német és 31,9% magyar. Trianon után 1920-ban aztán a magyarok aránya megnőtt: 68,9%, de még mindig jelentős szlovák (15,8%) és német (15,1%) aránnyal.
 |
| A levéltár épülete, az evangélikus egyház országos irodaháza az Üllői úton |
A levéltár története
Az evangélikus egyház országos gyűlése 1812-ben határozott egy központi levéltár létesítéséről Pesten (korábban a pozsonyi evangélikus főiskola levéltára őrizte a legfelső egyházi testület levéltári anyagát). A levéltár kezdetben a Deák téri evangélikus iskolában, majd 1908-tól az Üllői út 24. szám alatti országos egyházi épületben nyert elhelyezést. Feladata kettős volt: egyrészt az országos gyűlés iratainak átvétele-őrzése, másrészt pedig az evangélikus egyház történeti forrásainak gyűjtése (eredetiben és másolatokban). Az első levéltáros, az intézmény szervezője Schedius Lajos (1768–1847) egyetemi professzor volt, neve pedig: „Magyarhoni Evangélikus Egyetemes Egyház Levéltára”.
1952-ben, a magyarországi evangélikus egyház területi újraszervezésekor a levéltár begyűjtötte a korábbi egyházkerületek és egyházmegyék (esperességek), ill. átszervezett intézményeinek jelentős mennyiségű iratanyagát. Valójában ekkor vált a legfelsőbb egyházi szervezet levéltára központi levéltárrá. 1947–1969 között Mályusz Elemér történész-professzor volt az intézmény vezetője, őt 1970–1974 között Sólyom Jenő követte.
A levéltár jogállását tekintve 1951-től nemzeti érdekű magánlevéltár, 1970-től szaklevéltár, majd 1995-től nyilvános magánlevéltár. Fenntartója az Evangélikus Országos Egyház.
A levéltár elhelyezés szempontjából három külön részre tagolódik: irodai- és kutató részre, a régebbi (1952 előtti) és az újabb (1952 utáni) anyagokat tároló raktárra. A levéltár állapota segédletek és rendezettség terén jónak mondható, de jegyzékei részben kiegészítésre szorulnak. A levéltári anyag felépítése a következő rendszert követi: egyházigazgatási iratok (országos, kerületi, egyházmegyei és gyülekezeti anyagok), felső-, közép- és alsófokú oktatási intézmények levéltárai, egyházi, iskolai és társadalmi egyesületek iratai, személyi hagyatékok (püspökök, teológiai professzorok, egyháztörténészek, lelkészek, tanárok). A legnevezetesebb irat Luther Márton 1542-ből származó, saját kezű végrendelete, a leggyakrabban kutatott anyagok az egyházlátogatási jegyzőkönyvek és a lelkészbeiktatási (ordinációs) könyvek, melyekhez külön ábécérendes mutató áll rendelkezésre.
2008.
