A magyarországi történelmi egyházak egyházközségei nagyon sok olyan értékes dokumentumot őriznek, amelyek megóvása nemzeti és egyházi szempontból egyaránt fontos. A nemzeti örökség részét képező régi iratok döntő többségét az erre a célra létrehozott levéltárak őrzik. Nagyobb mennyiségű, történeti értéket képviselő iratanyag a nyilvános levéltárakon kívül azonban a különböző egyházközségekben is található. Az 1995-ben elfogadott levéltári törvény hatálya kiterjed ezekre a levéltárakra is, mint „maradandó értékű iratot” őrző intézményekre. Minden egyházközség rendelkezik kisebb-nagyobb levéltárral, amelyekért elsősorban a lelkészek felelősek.
Az egyházközségekben fellelhető dokumentumok nagy részben unikálisak, azaz egyediek és pótolhatatlanok. Elsőrendűen fontos adatokat tartalmaznak a történeti kutatás számára, a művelődés- és társadalomtörténet, hely- és családtörténet, valamint az egyre fontosabbá váló ún. mikrotörténet megismeréséhez. A nemzeti örökség részét képező egyházi levéltári anyag megóvásának fontosságára az Egyházi Kulturális Javak Pápai Bizottságának körlevele is felhívja a figyelmet.
Az egyházközségi levéltárak ugyanilyen fontosak az egyházak számára is. Az itt őrzött dokumentumok az egyházközségek történetének legfontosabb forrásai. Elpusztulásuk esetén az egyházközség történetének felderítése leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, a történelmi gyökerek elvesztése pedig a jelenben folyó egyházi munkát is megnehezíti. A fent említett vatikáni körlevél megfogalmazása iránymutatásul szolgálhat minden történeti egyház számára: „A saját múltját elfelejtő intézmény nehezen tudja a meghatározott társadalmi, kulturális, és vallási helyzetben élő emberek között képviselni feladatát.” Saját magunk történetének ismerete, és az ehhez szükséges források megőrzése az Evangélium hirdetésének eszköze, ezért az egyházközségi és lelkészi munka fontos része.
