Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár

Honlap http://leveltar.romkat.ro/ Cím RO-510010 Alba Iulia / Gyulafehérvár, Str. M. Viteazul 21. Telefon +40-258-811-689, +40-744-171-846 (mobil) Fax +40-258-811-454 E-mail albapress(contra)romkat.ro Nyitvatartás hétfő-péntek 8–16 óra A egyházmegye története [ Bibliográfia ] A levéltár története [ Segédletek ] Gyűjtőlevéltárak Fondjegyzék

A gyulafehérvári (erdélyi) főegyházmegye története

Az erdélyi püspökséget Szent István király alapította, megszervezésére 1003 után került sor. Területe kevés eltéréssel a történelmi Erdélyt foglalja magába. Nyugati határa az Érchegység, keleten és délen a Keleti és Déli Kárpátok íve zárja körül. A középkorban a hozzá tartozott Kraszna és Ugocsa, sőt egy ideig Szatmár is. Egyedülálló módon nevét nem székhelye, hanem az országrész után kapta. A legrégebbi oklevelek Ultrasylvanusnak, majd a 13. századtól Transylvanusnak említik, amely az Erdély ('erdőelve') név latin fordítása.

A püspök székhelyén, Gyulafehérváron már az első évtizedekben fölépült a székesegyház is, amelyet Szt. László király idejében átépítettek. E székhelyet 1241-ben a tatárok, majd 1277-ben a hatalmaskodó szászok égették föl. A 13. századig az egyházmegyében 13 főesperesi kerületet szerveztek. A fehérvári főesperességből vált ki 1191-ben a szebeni prépostság, a II. Géza által ott letelepített németek részére, majd a barcasági dékánság a II. Endre által 1211-ben behívott, majd onnét 1225-ben kikergetett német lovagrend területén. Mindkettő közvetlenül az esztergomi érsekség alá tartozott. Az egyházmegyének 1180 templomáról vannak középkori adatok, amelyek közül 888 részben vagy egészében ma is áll. A püspök mellett káptalan is működött, eleinte püspökválasztási joggal, majd 1356-tól király nevezte ki a püspököket (pápai jóváhagyással), legtöbbször előkelő családok fiai közül, az egyházmegyén kívülről, mivel a püspökség a gazdagabbak közé számított. Mivel a 11. századtól a kunok, majd a tatárok, végül 1432. évi első betörésük után a törökök fenyegették Erdélyt, a püspököknek mindvégig fontos katonai szerepük is volt.

Erdélybe a reformáció mozgalmát először szász papok és világiak hozták el az 1520-as években. Luther tanítása elsősorban a szászok között terjedt el, a magyarok inkább Kálvin tanaihoz csatlakoztak, bár a 16. században voltak évtizedek, amikor egyes vidékeken az unitárius vallás került többségbe. A hosszú harcok után végül is török támogatással önállósuló Erdélyi Fejedelemségben a katolicizmus kisebbségbe került. A Tordán tartott országgyűlések 1557-ben törvényesítették a katolikus és a lutheránus, 1564-ben a kálvinista, majd 1568-ban az unitárius vallás szabadságát is. A keleti szertartású ortodox vallás azonban, amelyet a 13. század második felétől betelepülő román származású telepesek gyakoroltak, nem kapta meg a bevett vallások státusát.

A reformáció terjedését az is elősegítette, hogy 1527-ben a Szapolyai János király hívei megölték Gosztonyi János püspököt, és ezt követően az egyházmegye – Bornemissza Pá1 (1553–1556) és Naprágyi Demeter (1597–1601) rövid időszakát leszámítva – kormányzó püspök nélkül maradt, sőt 1542-től a püspöki birtokokat a gyulafehérvári palotával együtt a fejedelmek foglalták el. 1565-ben a gyulafehérvári székesegyházat is református templommá alakították át. A 17. század elejétől 1713-ig az erdélyi címet viselő püspökök többnyire a Magyar Királyságban éltek, Erdélyben csupán egyes plébánosok vagy ferences szerzetesek működhettek apostoli vikáriusként. 1640-tól az egyházmegye az egyház anyagi ügyeivel és intézményeinek fönntartásával a tekintélyes katolikus nemesekből álló státus foglalkozott, amelyet 1653-ban törvényesen is elismertek. A 16. század végére Erdélyben egyedül Csík maradt egészen katolikusnak, továbbá a Nyárád felső vidéke, és az Udvarhelytől keletre és északra fekvő hat falu népe. Katolikus hívek maradtak még Kolozsvárott, Gyulafehérvárott és Székelyudvarhelyen. A szerzetesek közül csupán a ferencesek maradtak meg Csíksomlyón, amely kegytemplomával a katolicizmus sugárzó központja maradt, majd később másutt is megtelepedtek a Székelyföldön. 1579-ben Báthori István fejedelem támogatásával a jezsuiták iskolát alapítottak Kolozsvárott és Gyulafehérváron, de de 1588-ban kitiltották őket Erdélyből. Ezt követően ugyan időről-időre még visszatérhettek, de tartósan csak 1693-ban nyithatták meg újra a kolozsvári iskolájukat, amelyet 1698-tól akadémiává fejlesztettek.

1699-től Erdély a Habsburgok uralma alá került, de a püspökök közül elsőként csak, Mártonfi György (1713–1722) tudott székhelyére költözni a Rákóczi-szabadságharc után, 1716-ban, miután 1715-ben az uralkodó elrendelte a püspöki javak visszaadását. A káptalan 1729-ban alakult újjá. Számos városban ismét a katolikusok kezébe kerültek egykori templomaik, a falvakban pedig a 18. század során 111 új plébánia és templom létesült. A ferencesek 23, a minoriták 5 rendházat hoztak létre Erdélyben, túlnyomórészt a 18. század első felében. A jezsuiták a kolozsvári akadémia mellett Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Brassóban is nyitottak iskolakat. Rendjük 1773. évi föloszlatása után Kolozsvárott 1776-tól a piaristák vették át helyüket. Gyulafehérvárott 1753-ban Sztojka Zsigmond püspök (1749--1758) hozott létre szemináriumot. Az egyházi javak egy részét a fejedelmi kor elmúltával is a katolikus státus kezelte, a testület harmadát azonban a papság alkotta. 1770-ben Mária Terézia megszüntette az exemptiókat, így a szebeni és a brassói dékánságot is az egyházmegyéhez csatolta. A korban állandó probléma volt a konvertiták, a katolikus vallást elhagyók, illetve a vegyes házasságok ügye, amelyeket a világi kormányzat is igyekezett szabályozni.

A püspökök közül Batthyány Ignác (1780–1798) II. József idejében is kiállt az egyház jogainak védelmében, valamint Batthyaneum néven könyvtárat és csillagvizsgálót alapított, amelyet a trinitáriusok megszüntetett gyulafehérvári templomában helyezett el. Haynald Lajos (1852–1864) beszédeivel, hazafias megnyilatkozásai révén vívott ki tiszteletet, de nevéhez fűződik a csíksomlyói gimnáziumhoz csatlakozó tanítóképző (1858) alapítása, továbbá ő telepítette le Gyulafehérváron a szatmári irgalmas nővéreket (1856), Nagyszebenben pedig a ferences nővéreket (1864). Utóbb azonban inkább lemondott, mert nem volt hajlandó fölfüggeszteni a választási kampányban részt vevő papokat és tanítókat. Fogarassy Mihály (1864–1882) szintén több szerzetesnői iskola alapítását tette lehetővé, például Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen. Majláth Gusztáv Károly (1897–1937), aki négy évtizeden keresztül vezette az egyházmegyét, minden alkalmat felhasznált, hogy felrázza a vallásos élettel szemben közömbös közszellemet. Rendszeresen felkereste egyházmegyéje plébániáit, szívesen szólt híveihez és nagy gondja volt a diákok lelki gondozására.

Az első világháború után, 1918-tól az egyházmegye teljes egészében Románia területére került, ahol az 1929-ben megkötött konkordátum alapján 1932-től a gyulafehérvári nevet kapta és egyúttal a kalocsaitól a a bukaresti érsekség alá került. Romániában az egyházak már nem csak a hithez, hanem egyben a magyarsághoz való hűség legfontosabb megtartóivá váltak. Az egyházi iskolák megtartásáért azonban hosszú küzdelmet kellett folytatni, amelyet az is nehezített, hogy az egyház 1919–1922 között az agrártörvények következtében fölvagyonának mintegy 85%-át elveszítette.

Az 1940. évi bécsi döntéssel Észak-Erdély 1944 végéig ismét Magyarország része lett, de Márton Áron püspök (1939–1980) ezalatt egyházmegyéje romániai részén maradt (a magyarországi részt püspöki helytartója kormányozta). Nyíltan kiállt a jobboldali, majd a baloldali szélsőségek ellen is. Súlyos üldöztetés mindenekelőtt az utóbbi részéről érte az egyházat 1945 után. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat és egyéb nevelési intézményeket. A következő évben föloszlatták a szerzetesrendeket is, majd megszüntették az egyházi nyomdákat, kiadókat és folyóiratokat, államosították a maradék egyházi vagyont, végül pedig megtiltották, hogy a katolikus egyház kapcsolatot tartson Rómával. Ennek érdekében 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt is (akit 6 évig börtönben és 12 évig háziőrizetben tartottak), majd az őt helyettesítő ordináriusokat is. A diktatúra évei alatt közel 100 erdélyi pap és szerzetes került börtönbe. Hősies kitartásuknak köszönhetően azonban a hívek többsége kitartott az egyház mellett.

Az 1989. évi romániai forradalom az egyházmegye számára is több szabadságot hozott, sőt 1991-ben II. János Pál pápa a püspökséget érseki rangra emelte, de például az elvett vagyon visszadása teljes egészében még másfél évtized múltán sem történt meg.

Bibliográfia

• Szeredai Antonius, Series antiquorum et recentiorum episcoporum Transilvaniae, Albae Carolinae, 1790.
• Fancsali Daniel, Memoria episcopatus et episcoporum Transsylvaniae, Claudiopoli, 1843.
• Veszely Károly, Erdélyi egyháztörténeti adatok, I-II, Kolozsvár, 1860.
• Temesváry János, Erdély középkori püspökei, Kolozsvár, 1922. – Uő, Erdély választott püspökei 1618–1695, I-II, Szamosújvár, 1913-1914. – Uő, Öt erdélyi püspök rangemelése, Kolozsvár, 1910. – Uő, Az erdélyi püspökök címerei, Bp., 1930. – Uő, Hét erdélyi püspök végrendelete, Kolozsvár, 1931. &x150; Uő, Az erdélyi püspöki szék betöltése, Kolozsvár, 1932.
• Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene, Dicsőszentmárton, 1925.
• Kosutány Ignác, A római katolikus egyház Erdélyben, Szeged, 1925.
• Vorbuchner Adolf, Az erdélyi püspökség, Brassó, 1925.
• Léstyán Ferenc, A Gyulafehérvári Római Katolikus Megyéspüspökség, in Erdélyi egyházaink évszázadai, szerk. Barabás Zoltán–Miklós László–Bodó Barna, Bukarest, 1992 (Romániai Magyar Szó zsebkönyvek), 5-55.
• Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár, 1993.
• Beke Antal, Az erdélyi egyházmegye képe a 14. sz. elején, Esztergom, 1894.
• Léstyán Ferenc, Megszentelt kövek: A középkori erdélyi püspökség templomai, I-II, Kolozsvár, 1996.
• Szeredai Antonius, Notitia veteris, et novi capituli ecclesiae Albensis Transilvaniae, ex antiquis, ac recentioribus literarum monumentis eruta, Albae Carolinae, 1791.
• Bochkor Mihály, Az erdélyi katolikus autonomia, Kolozsvár, 1911.
• Beke Antal, Az erdélyi papnevelde történeti vázlata, Gyulafehérvár, 1870.
• Marton József, Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig, Budapest, 1997-1998 (Studia Theologica Budapestiensia).
• Bíró Vencel–Boros Fortunát, Erdélyi katolikus nagyok, Kolozsvár, 1941.
• Marton József–Jakabffy Tamás, Az erdélyi katolicizmus századai : képes egyházmegye-történet, Albae-Iuliae, 1999.
• Ezeréves múltunk: Tanulmányok az erdélyi egyházmegye történelméről, szerk. Bodó Márta–Marton József, Budapest–Kolozsvár, 2009.

A levéltár története

Az erdélyi püspökök és a káptalan középkori levéltárának nagy részét a történelmi viszontagságok elpusztították. Gyulafehérvárt 1241-ben a tatárok, 1277-ben a szászok égették föl, majd a tizenöt éves háború belharcai, az 1658 és 1661 közötti tatárdúlások, végül az 1758. évi székesegyházi tűzvész is pusztították a levéltári anyagot. Az 1848/1849. évi szabadságharc, majd a két világháborúk során is sok okmány tűnt el.

A püspöki hivatal iratanyaga csak 1715-től maradt fönn folyamatosan, de 1729-től hiánytalannak mondható. Ez az állami és egyházi intézményekkel, illetve a plébániákkal való levelezést tartalmazza Az 1715 előtti iratok nagy része 18. századi másolatban maradt fenn. A püspöki kancellárián 1847-ig folyószámos iktatást alkalmaztak (fons / fasciculus / numerus), majd 1848 elejétől az iktatás ügycsoportok, ügyosztályok szerint történt, s ez a mai gyakorlat is. Az iktatók és mutatók 1917-ig latinul, majd 1918-tól magyar nyelven készültek.

Az erdélyi káptalan a 13. század elejétől a középkor végéig hiteleshelyként tízezernyi oklevelet állított ki és őrzött, elsősorban a Marostól délre fekvő terület számára. A 16. századi szekularizáció során a püspöki és káptalani javakkal együtt e levéltárat is állami kezelésbe vették. A tordai országgyűlés 1557-ben elrendelte, hogy őrzésére négy nemest (requisitort) nevezzen ki a fejedelem. A levéltár egyúttal országos jellegű (fejedelmi) levéltár szintjére emelkedett. Ide helyezték például az országgyűlések jegyzőkönyveit, a fejedelmi kancellárián készült királyi könyveket, az adó- és a dézsmaszedők számadásait. E korszak levéltárosai közül említést érdemel Szamosközy István (1593), Bojti Veres Gáspár (1623) és Szalárdi János (1634).

A Habsburg korszakban az 1744. évi szebeni országgyűlés visszaadta a katolikusok számára a gyulafehérvári káptalani és a kolozsmonostori konventi levéltárakat, s velük együtt visszaálltak a hiteleshelyi teendők is. Ekkortól a gyulafehérvári káptalan vette át az egykori kolozsmonostori konvent hiteleshelyi feladatait is. Jelentős káptalani anyag jutott azonban magángyűjtők kezére is, például Kemény Józsefhez. A hiteleshelyek tevékenysége 1874-ben szűnt meg, majd a 1882-ben a magyar országgyűlés elrendelte e két levéltár országos vonatkozású iratainak a Magyar Országos Levéltárban való elhelyezését. Az iratok szétválogatását és jegyzékelését a gyulafehérvári káptalan esetében Beke Antal őrkanonokra, a kolozsmonostori konvent levéltára esetében pedig Éltes Károly kolozsvári plébánosra bízták. 1883-ban Beke Antal javasolata a megmaradt a kolozsmonostori levéltárnak a káptalanival való egyesítését is, de erre csak 1937-ben került sor. Ekkor nevezték ki káptalani levéltárőrré Boros József kanonokot, aki az 1940-es években új levéltári segédletet állított össze. Közben, 1906-ra Beke Antal elkészítette mindkét levéltár ládácskák (ladulák) szerinti időrendi és betűrendi mutatóit, amely segédletek a mai napig jól használhatók.

A káptalani levéltárat a gyulafehérvári székesegyház déli tornyának földszinti helyiségében, illetve a sekrestye fölötti emeleti helyiségben, a conservatoriumban őrizték. (Utóbbi helyen volt a káptalani könyvtár is, amelyet Mártonffy József püspök 1801-ban egyesített a szeminárium könyvtárával.) 1912-ben a biztonságosabb megőrzés végett a káptalani levéltár legértékesebb (körülbelül 60 ládányi) részét a Batthyaneum páncélszobájába szállították. A Batthyaneum 1949. évi államosítása során ezek az iratok a román állam tulajdonába kerültek. 1924-ben viszont a püspöki palotából a torony alatti káptalani levéltár üres szekrényeibe a püspöki levéltár régi (1700-1800 közötti) anyagát helyezték el.

1998-ban Szögi László, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem docense, illetve könyvtárának és levéltárának főigazgatója javaslatára a püspöki palota nyugati szárnyának földszinti részében alakítottak ki öt nagy és két kisebb levéltári raktártermet (ezek egy részében korábban is levéltári anyagot őriztek), melyeket korszerű tárolóeszközökkel szereltek fel. 1999 tavaszán Küsmődi Attila akkori levéltárvezető vezetésével, budapesti levéltár szakos egyetemi hallgatók segítségével a székesegyház déli tornya alatti levéltári rendezésük és dobozolásuk. 2001 januárjától a megkezdett rendezést Bernád (Csala) Rita érseki levéltáros folytatta. A teljes káptalani és püspökségi/érsekségi iratanyag rendezése 2005-re fejeződött be. A gombakárosult, fertőzött (uradalmi-, szentszéki- és gyulafehérvári főesperességi-) iratok fertőtlenítését a gyulafehérvári múzeumban végezték 2000 decembere és 2001 áprilisa között. 2004-2005 években, magyarországi pályázat segítségével sikerült a levéltár okleveles anyagát, 16–17. századi iratait, egyházlátogatási jegyzőkönyveit, eredeti plébániai anyakönyveit, valamint legkorábbi segédleteit restauráltatni. Ezzel párhuzamosan a jelzett anyagot digitalizálták is.

A levéltár részét képezi az Erdélyi Katolikus Státus Kolozsvárott őrzött levéltára is, amelyet a kommunista diktatúra éveiben a Szt. Mihály templom tornyában őriztek. Onnét 2003-ban a státus Szentegyház utcai épületébe, egy erre a célra kiképzett és felszerelt helyiségbe szállították át, majd rendezték, ugyancsak Szögi László és Bernád Rita vezetével.

Nyomtatott segédletek

• Beke Antal, A gyulafehérvári káptalani levéltárnak czímjegyzéke a levéltárnakaz 1882. évi XXIII. t. cz. alapján a M. Kir. Országos Levéltárba történt felvitele alkalmából, Budapest, 1884.
• Beke Antal, Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt, I-II, Budapest, 1889-1892.
• Beke Antal, A kolosmonostori konvent levéltára, Budapest, 1897[!1898].
• Trócsányi Zsolt, Erdélyi kormányhatósági levéltárak, Bp., 1973 (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, I/5), 125-148.
• Csala [Bernád] Rita, A Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár története és mai állapota, in Levéltári Szemle 54(2004):2, 60-66.
• Bernád Rita, Plébániai levéltárak: Egyházközségi archívumok tagolódása, irattípusai, in Keresztény Szó, 12. sz., 2005, 9-12.

Erdélyi római katolikus levéltárak

1. Szögi László, A Gyulafehérvári Érseki Levéltár és az Erdélyi Katolikus Státus Státus Levéltára I. 1429–2000: Repertórium, Gyulafehérvár–Budapest, 2006.
2. Bernád Rita, A Gyulafehérvári Érseki Levéltár és az Erdélyi Katolikus Státus Levéltára II: Oklevél és iratjetgyzék – Canonica visitatiok mutatója, Gyulafehérvár–Budapest, 2006.
3. Bernád Rita, Plébániai levéltárak I. A Gyulafehérvári-, a Sepsiszentgyörgyi-, a Szamosújvári- és a Gyergyószentmiklósi Gyűjtőlevéltárak repertóriuma, Gyulafehérvár–Budapest. 2009.

Léstyán Ferenc, Bernád Rita, Koltai András, 2005-2011.