 |
|
Az egyházmegye története
A szatmári egyházmegyét II. Ferenc osztrák császár és magyar apostoli király (1792–1835) hasította ki az egri egyházmegyéből 1804. március 23-án. Az egyházmegye felállítását engedélyező pápai bulla 1804. augusztus 9-én kelt. A püspökség akkor öt vármegye területét ölelte fel: Szatmárét, Ugocsáét, Máramarosét, Beregét és Ungét, azonkívül néhány községet Szabolcs vármegyéből.
Az első püspök, Fischer István (1804–1807) eleinte a Károlyi grófok erdődi várában lakott, de hamar telket vett Szatmárnémetiben püspöki rezidencia számára, és 1807-ig felépíttette annak jobb szárnyát. Ugyanott a régi plébániai templomot székesegyházzá alakította, valamint létrehozta a püspöki líceumot és újjáalapította a gimnáziumot. A székesegyház és a püspöki palota végleges formáját a szentéletű Hám János két évtizedes püspöksége alatt (1827–1857) kapta. Ő telepítette le a városban a Páli Szent Vince rendjéhez tartozó irgalmas nővéreket, és az irgalmasrendi betegápoló szerzeteseket is. 1858-tól jezsuiták is működtek a városban, mivel Haas Mihály püspök (1858–1866) rájuk bízta a gimnázium vezetését, sőt 1863-tól a szeminárium vezetését is, de halálát követően ismét egyházmegyés papok vették át ezt a feladatot.
A tudós Schlauch Lőrinc püspök (1873–1887) elsősorban az egyházmegye igazgatását újította meg rendeleteivel, de ő vezette be 1886-ban a papi lelkigyakorlatokat is. Híres könyvtárát, a Bibliotheca Laurenziana-t is az egyházmegyének adományozta. A századforduló püspökei, Meszlényi Gyula (1887–1905) és a (Fischer és Hám utáni) „harmadik alapító”, Boromisza Tibor (1906–1928) elsősorban az új templomok és plébániák létrehozása terén tettek sokat. Utóbbi alapította 1918-ban a szatmári leánygimnáziumot is.
A trianoni békével a szatmári egyházmegye három részre szakadt: 44 plébánia a püspöki székhellyel együtt Romániához, másik 44 plébánia Csehszlovákiához került, mindössze 14 plébánia maradt az anyaországban. A csehszlovákiai és magyarországi részekre Boromisza püspök vikáriusokat nevezett ki. 1930-ban azután az egyházmegyét egyesítették a szintén csonka nagyváradi egyházmegyével és élére Fiedler István püspök (1930-1939) került. Ő 1938-ban egyházmegyei zsinatot is tartott, de 1939-ben kénytelen volt lemondani, letartóztatott papjai védelmében, akik belekeveredtek a Rongyos Gárda nevű revizionista mozgalomba.
Mielőtt új püspököt iktattak volna be, 1940-ben a második bécsi döntéssel ismét helyreállott a szatmári egyházmegye politikai egysége, így 1941-ben XII. Piusz pápa szétválasztotta az egyházmegyéket, de Scheffler János püspök (1942–1952) egyben a nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzója is lett, majd a határok visszaállítása után 1948-ban jogilag is összevonták az egyházmegyéket. A második világháború alatt, Szamárnémeti 1944. szeptember 16-i bombázásában az egyházmegye szinte valamennyi teológiai tanárát elveszítette. Scheffler püspököt 1948-ban a kommunista kormány eltiltotta hivatalától, majd 1950-ben a kőrösbányai ferences kolostorba, kédőbb pedig a Bukarest melletti jilavai börtönbe vitette, ott hunyt el 1952-ben. Az egyházmegyét ezért az általa kijelölt Czumbel Lajos (1950–1951, 1956–1967), majd Sipos Ferenc (1967–1990) helyettes ordinárius vezette. 1982-ben II. János Pál pápa önállóvá nyilvánította a váradi és szatmári püspökségeket. Püspököt azonban csak a rendszerváltás után, 1990-ben nevezhetett ki a pápa szatmárra, Reizer Pál (1990–2002) személyében. Püspöksége idején újjáalakult az egyházmegye központi szervezete, számos templom épült és került megújításra, valamint két katolikus gimnáziumot is létesítettek Szatmárnémetiben, illetve Nagykárolyban.
Bibliográfia
- A szatmári püspöki egyházmegye emlékkönyve fennállásának századik esztendejében, Szatmár, 1904.
- Bura László, A Szatmári Római Katolikus Püspökség, in Erdélyi egyházaink évszázadai, szerk. Barabás Zoltán–Miklós László–Bodó Barna, Bukarest, 1992 (Romániai Magyar Szó zsebkönyvek), 114-134.
- Tempfli Imre–Sipos Ferenc, A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai, Szatmárnémeti, 2002.
- Bura László, A második évszázad, (1904-2004), in A szatmári római katolikus egyházmegye kislexikona, Csíkszereda, 2002.
- Tempfli Imre, Sárból és napsugárból: Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892-1966, Budapest, 2002.
- A Szatmári egyházmegye jubileumi sematimusa, összeáll. Ilyés Csaba, Szatmárnémeti, 2006.
 |
 |
 |
| Képek a levéltárból | ||
A levéltár története
A levéltár az egyházmegye létrehozásától, 1804-től kezdődően őriz iratokat, és a püspöki palota elkészülte után annak egyik földszinti termében került elhelyezésre.
A kommunista diktatúra alatt az állami szervek több alkalommal is házkutatást tartottak a püspökségen. Ennek során a levéltárat is felbolygatták, összekeverték, illetve magukkal vittek egyes iratokat. Az 1960-as évektől elsősorban Sipos Ferenc apostoli kormányzó dolgozott levéltárban. A plébániák és templomok múltját kutatva sok dokumentumot rendszerezett, illetve legépelt.
Ennek ellenére a levéltár a 20. század végére a levéltár igen rossz állapotban került. Egyes szekrények összedőltek, az iratok összekavarodtak és a rendezést az is nehezítette, hogy a régi irattári segédletek sem mind kerültek elő. A levéltár rendbe tétele 2002-ben kezdődött meg, először a helyiségek felújításával és korszerűsítésével. Ennek során új világító- és fűtőtestek, valamint füstjelzők és riasztó került fölszerelésre. A kutatók számára a levéltár 2004-ben nyitotta meg ajtaját.
A levéltár őrzi a püspöki hivatal iratai mellett a püspökök és papok kéziratos hagyétékát (írások, szentbeszédek) és jelentős terjedelmű (50 fm) a plébániai anyakönyvi másolatatok gyűjteménye is.
 |
 |
 |
| I. Ferenc király alapító oklevele a szatmári püspökség részére, 1804. | Klobusiczky Péter püspök pecsétlenyomata, 1810 körül. | A szatmári püspöki palota |
Várady Lajos, Koltai András 2006.
